A vizes élőhelyek nemzetközileg használt angol neve a „wetland”, amelyek a szárazföldi élőhelyektől a víz tartós jelenlétével, a vízi élőhelyektől dús, magasabb rendű növényzetükkel különülnek el. Fennmaradásukra világszerte nagy figyelem összpontosul.
A pocsolyáktól a tavakig és mocsarakig sokféle állóvíz létezik. A kisvizes élőhelyek az állóvizek egy különleges csoportját alkotják: az egészen kis pocsolyáktól a nagy kiterjedésű mocsarakig számos formában megjelennek. Közös jellemzőjük, hogy évente többször vagy akár csak néhány évente egyszer, de rendszeresen kiszáradnak, ezzel szabályozva a bennük kialakuló életközösségeket.
Elöntött mocsárrét az Ipoly árterén
Legismertebb képviselőik a vízzel telt keréknyomok és az útszéli esőpocsolyák. Ezekben, ha néhány hétig megmaradnak, már gazdag élőviláguk alakul ki. A baktériumok, növényi és állati egysejtűek mellett jellemző lakóik a csípőszúnyogok egysejtűeket fogyasztó lárvái – ez utóbbiak kifejlődéséhez mindössze két hét szükséges. Ha a víz hosszabb ideig is megmarad, érdekes rákfélék jelenhetnek meg a pocsolyában: az 1-2 cm hosszúságú, narancsszínű farkokvillát viselő közönséges tócsarák mellett kis szerencsével az akár 7 cm-re is megnövő nyári pajzsosrákot megpillanthatjuk.
Az időszakos kisvizek ősi jelleget hordozó lakója a nyári pajzsosrák
A kifejlett kétéltűek többsége szárazföldi életmódot folytat, azonban valamennyi fajuk erősen kötődik a vízhez: a szaporodáshoz vízre vagy nedves környezetre van szükségük. Bőrük tulajdonságai szintén különleges helyzetbe helyezik őket: kültakarójuk nemcsak szervezetük első védelmi vonalát adja, hanem a légzésben, valamint a víz és a létfontosságú ionok szabályozásában is kulcsszerepet játszik. Ezt a szerepet csak úgy képes ellátni, ha annak kiszáradását gazdája meg tudja előzni. A nedves környezet tehát létszükséglet valamennyi kétéltű számára – és nem csupán a szaporodási időszakban.
Mint minden kétéltű, a foltos szalamandra is igényli a nedves környezetet
A dombvidékeken található időszakos vizek, különösen a mocsarak két európai jelentőségű kétéltűfaj, a dunai tarajosgőte és a vöröshasú unka jellegzetes élőhelyei. Sajnálatos módon e kisvizes élőhelyek a Cserhátban különösen veszélyeztetettek. A dombvidéki vízrendezések és más nagy hatású tájátalakítások ezt a lankás tájegységet olyan mértékben átformálták, hogy kisvizeinek döntő többségét már elveszítette, és a megmaradtak állapota is gyorsan romlik.
Kevés hely van hazánkban, ahol az európai hegyvidékek két különleges kétéltűje együtt fordul elő. Ilyen a Mátra magasabb régiója, ahol a turistautakon járva, a pocsolyákba pillantva arasznyi gyíkszerű állatok vagy apró termetű békák mozgolódására lehetünk figyelmesek. Előbbiek a farkos kétéltűek csoportjába tartozó alpesi gőték, utóbbiak a farkatlan kétéltűek (vagyis békák) közé tartozó sárgahasú unkák.
A halaktól mentes kisvizek a kétéltűek fontos szaporodóhelyei. Míg a gőték egyesével, vízinövények leveleibe göngyölve, addig az unkák kis csomókban rakják le petéiket – aztán a szárazabb években kezdődik a verseny a kétéltűek kelése és átalakulása, valamint a vizes élőhelyek kiszáradása között.
Mint láthattuk, a kisvizekhez különleges és gazdag életközösség kötődik, melynek fennmaradását az emberi tevékenységből eredő káros hatások mellett napjainkban az éghajlatváltozás is fenyegeti. Hektikussá vált a csapadék eloszlása, megnövekedett a száraz periódusok időtartama, a nyári csapadék gyakorta elmarad, a kánikula pedig kitartóan jelentkezik. E hatások következményeként a korábbinál sokkal gyorsabban száradnak ki a kisvizes élőhelyek, ami nem csupán a kétéltűek szaporodási sikerét érinti negatívan: a változások az egész életközösség szempontjából kritikusak.
A vizes élőhelyek természetes úton történő keletkezése lassú folyamatok eredménye, melyek érvényesülését napjainkban sok tényező korlátozza. Megszűnésük ugyanakkor folyamatos, kisebb részben a természetes feltöltődés, döntően az emberi tevékenységek következményeként. A vízhez kötődő élővilág, köztük Natura 2000 fajok megőrzése egyre inkább megkívánja, hogy mesterségesen beavatkozzunk a vizes élőhelyek hálózatának fennmaradásához. Ez a beárnyékoló fásszárú növényzet eltávolításától a meder részleges kotrásáig, mélyítéséig, illetve a víz visszatartásáig többféle módszerrel biztosítható. Magas talajvízállású helyszíneken lehetőség van különböző méretű mélyedések készítésére, amelyek időszakos vagy állandó vizű élőhelyekként funkcionálhatnak. Kerti tavak létesítésével is növelhetjük a vizes élőhelyek számát, de tudnunk kell, hogy igazán értékes életközösség csak akkor alakul ki, ha nem teszünk bele halakat.
A „Kisvízi élőhelyek – Források, forráslápok és a kapcsolódó élőhelyek védelme a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság működési területén” című KEHOP projekt a kisvizeket érintő problémák csökkentését célozza meg a Mátra és a Cserhát területén. A pályázat fő célja az európai közösségi jelentőségű, védett és fokozottan védett kétéltű- és szitakötőfajok életfeltételeinek biztosítása. A projekt során megvalósuló természetvédelmi beavatkozások a vizes élőhelyek helyreállítását célozzák, valamint új vizes élőhelyek létesítével segítik a vízhez kötődő Natura 2000 fajok állományainak fennmaradását.
